Léghajózás- mint tanítási módszer

2000. tavaszán, egy borús, hűvös  reggelen  12 negyedikes és 4 felnőtt személyautókban követett egy kisbuszt, melynek rakterében egy nem mindennapi csomag utazott. A kisbusz utasai sem szokványos, polgári foglalkozást űztek,  sőt, a pontos uticélt sem ismertük, ezért a helyzet rendkívül titokzatosnak  volt mondható!

A 17. kerületi Rákosmenti Waldorf Iskolától Hatvan környékére tartott a kis konvoj, hogy osztálytanítónk, Marika néni  elképzelése szerint a térkép leglényegibb tartalmát a lehető legszemléletesebb módon ragadhassuk meg.

A gyerekek eleinte kellemes kirándulásként fogták fel a dolgot, út közben fecsegtek, falatoztak, énekelgettek, de amint közeledtünk  uticélunk felé a kevésbé vagányok kezdtek elcsendesedni.

Vezetőnk kiválasztott egy alkalmasnak tűnő mezőt és segítői egy-kettőre kipakolták az ominózus csomagot, egy jó nagy gombóc színes textíliát és a nádkosarat.  Amíg a gombócból hatalmas, színpompás léggömb lett, mindenkin eluralkodott az izgalom: hamarosan felszállunk! A fiúk élénken érdeklődtek a műszaki berendezések iránt, a többieket elbűvölte az egyre növekvő „lufi” és eközben kialakultak a felszálló csapatok.  
A legbátrabbak másztak be elsőként  az utazókosárba.  Az én kisfiam a megfontoltabbak csoportosulásába húzódott, oly mélyre, hogy végül az utolsó menettel indult neki.  Én magam is az indulás  pillanatáig bizonytalankodtam, fel merjek-e szállni, de látván ivadékom  húzódozását, kénytelen voltam  merésznek mutatkozni.
A kosár  lassú emelkedésbe kezdett és jó ideig  haladtunk aránylag alacsonyan. Kiváló alkalom volt a tereptárgyak megfigyelésére, annak tudatosítására, hogy pont olyan képet látunk, mintha egy térképet nyitottunk volna fel. Elhaladtunk rétek, erdők, kisebb települések, országút, vasútvonal felett és  kis híján rácsücsültünk egy tó felszínére, mire a gázpalack szelepét megnyitva, a  gömbben melegedő levegő hatására ismét feljebb lavíroztuk magunkat.

Küldetésünket bevégezve –megfigyeléseinket agyunkba vésve- következett a ráadás! Hirtelen emelkedni kezdtünk ,  hamarosan már alig látszott alattunk valami, amikor egyszercsak beburkolt minket egy felhőpaplan.  Nagyon párás, hűvös levegőt éreztünk magunk körül, szinte harapni lehetett  a levegőt, majd még feljebb emelkedvén ragyogó napfény világított meg körülöttünk mindent.  És a csend! Hirtelen megértettem, mit jelent: tapintani a csendet. Az addig egyfolytában fecsegő gyerekeket is letaglózta az a végtelen és hatalmas nyugalom, ami ott körülölelt minket. Némán csodáltuk a napfényes eget.  Aztán  a palackból kiáramló gáz hangja megtörte a varázst.

Időnk lejárt, lassan süllyedni kezdtünk, egyre több mindent ismertünk fel az alattunk elterülő tájból. Már láttuk a minket követő autókat is, amikor vezetőnk rámutatott egy pontra, ott fogunk földet érni.  És valóban!  Bár koccantunk néhányat –a gyerekek szerint pattogtunk, mint a labda- , kosarunk  kis híján fel is borult, de szerencsésen lejutottunk! Vidám ceremónia keretében léghajóssá avattak minket, oklevelet is kaptunk róla!  

Ha gyermekem nem jár Waldorf-iskolába, ha osztálytanítója –álljon itt a neve is: Berkes Mária-  nem ily merész és elszánt, én, a tériszonyos gyáva nyúl soha ki nem próbálom ezt a kalandot. Higgyétek el, a felhők felett járni repülővel kismiska a léghajózáshoz képest!  Felejthetetlen élmény volt!

Somodi Andrea
szülő